hirdetés
hirdetés
Keresés
Rendezés:
Találatok száma: 10
#1
Medical Online >> Rovatok >> eü-gazdaság
2012-07-16

A barcikai önkormányzat saját erőből megoldja a folyamatos gyerekellátást – írja közleményében a település önkormányzata.

#2
Medical Online >> Rovatok >> eü-gazdaság
2008-07-30

Magyarország egyes térségeiben az észak-afrikaihoz hasonlóak a csecsemőhalálozási adatok. Amíg hazánk egészében 5,9 ezrelék a születésüktől számított egy éven belül elhalálozott gyermekek aránya, addig az észak-magyarországi régióban ennek csaknem a duplája, az ózdi kistérségben pedig a háromszorosa, és Borsodban tavaly még tovább romlottak a már eddig is aggasztó mutatók. De máshol sem lehetnek nyugodtak a szakemberek: 2007-ben országosan is megtört a csecsemőhalálozás évek óta tartó csökkenése. A legmeglepőbb, hogy az országos érték a gazdaságilag fejlettebb Dunántúl és Pest megye miatt lett kedvezőtlenebb a korábbiaknál. A Medical Tribune annak járt utána, miért.

#3
Medical Tribune VI. évf.15. szám
Medical Online
2008-07-01
Folytatás az 1. oldalról A csecsemőhalálozás nem egy adat a sok közül, hanem az ország fejlettségének egyik legfontosabb paramétere, amit a GDP mértéke és az ország hivatalos nyelve mellett minden valamirevaló Magyarországról szóló szócikk feltüntet. Csecsemőhalálozási mutatónk már a 2007. évi fordulat előtt is elszomorító volt: mintegy kétszerese az EU régi tagállamaiban mért átlagnak. Ám a magyar mutató évről évre javult, miközben az összehasonlítási alap, az uniós átlag – a nálunk rosszabb helyzetű országok csatlakozása következtében – évről évre romlott. A hazai szakemberek tehát hosszú ideig örülhettek jó eredményeinknek. Ennek vetett véget a 2007-es év, amikor is az országos átlag 5,7 ezrelékről 5,9 ezrelékre nőtt. Észak-afrikai állapotok Messzemenő következtetést persze egyetlen év adataiból nem lehet levonni, hiszen egy-egy megye csecsemőhalálozását több váratlan, az egészségügytől független tényező is befolyásolhatja (ilyen például az élettel összeegyeztethetetlen fejlődési rendellenességgel vagy a nagyon korán, extrém kis súllyal született gyermekek szokásosnál nagyobb száma). Ezért, mint Simon Gábor, a Fejér megyei kórház osztályvezető főorvosa – aki egyben a regionális gyermekgyógyászati feladatokat is ellátja – figyelmeztet, az ÁNTSZ szakfőorvosai is hároméves összevont adatokat értékelnek.   A mostani csecsemőhalálozási mutatók mégis érdekesek, mert nem az egész országban tapasztalható visszaesés. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatai szerint a központi régió mellett az Alföldön továbbra is csökken a csecsemőhalandóság. Meghökkentő, hogy éppen a gazdaságilag fejlettebb térségekben is romlás következett be: a Dunántúlon tavaly csökkenő születésszám mellett is kilenccel több gyermeket veszítettek el, mint egy évvel korábban. Az amúgy is a sor végén kullogó észak-magyarországi térségnek pedig tovább romlottak a mutatói, ám itt kizárólag a Borsod megyei helyzet súlyosbodása miatt. Az északi régióban született gyermeknek tavaly éppen fele annyi esélye volt az életben maradásra, mint egy központi régióbeli kisdednek (9,6 ezrelék helyett 4,9 ezrelék volt a halálozási ráta).   Még különösebb adatokat kapunk, ha megyékre bontjuk az északi régiót. Nógrádban az országos átlag alatti, 5,3 ezrelékes értéket találunk, Hevesben valamivel roszszabbat, 6,0 ezreléket. A harmadik megye, Borsod-Abaúj-Zemplén viszont 11,8 ezrelékes mutatóval rendelkezik. Vagyis ott minden száz csecsemőből egyet elveszítenek. Ráadásul úgy, hogy Miskolcon működik az ország egyik legnagyobb és legkorszerűbb gyermekgyógyászati intézménye több mint 300 ággyal, egyetemi klinikai ranggal.   Lesújtó kép rajzolódik ki előttünk, ha a régiót kistérségenként is megvizsgáljuk (az anya lakóhelye szerint). Kazincbarcika és főként Ózd környékén észak-afrikai állapotokat találunk: 14 és 16,5 ezrelékes mutatót. Ezeken a helyeken minden hatvanadik-hetvenedik újszülött meghal. A légvonalban innen nem túl messzire lévő Hajdú-Bihar megye és Ózd között négyszeres (!) a különbség csecsemőhalálozásban. Már a méhen belül éheznek Kézenfekvő lenne, mégsem lehet csak a cigány kisebbség nagyobb arányával magyarázni ezt a jelenséget. Az országban ugyan legnagyobb számban Borsodban élnek a romák (a 2003-as utolsó nagy felmérés szerint mintegy százezren), a legnagyobb arányban viszont Heves megyében, ám ott a halálozási arányszám közel fele a borsodinak – emlékeztet a regionális szakfelügyelő, Barkai László professzor. Trencsényi Erzsébet, a kazincbarcikai kórház igazgatója ezzel szemben azt mondja, a területi adatok azóta romlottak náluk drámaian, amióta az egészségügyi reform részeként kórháza az edelényi kistérség negyvenezer lakóját is megkapta. Vagyis a nagy tömbben, gettószerű körülmények között élő cigányság újszülöttjei a többi roma gyermeknél is veszélyeztetettebbek.   Kós Csaba ózdi gyermekgyógyász főorvos meggyőződéssel állítja, hogy térségükben a magas csecsemőhalandóságnak egészségügyön kívüli okai vannak, és „ezzel egyszerűen nincs mit tenni”. Az egyik legnagyobb gondnak az anyák alultápláltságát tekinti, ami miatt a gyermekek „már a méhen belül éheznek”. Tulassay Tivadar, a gyermekgyógyászati szakmai kollégium elnöke egy előadásában valóban utalt rá, hogy kutatásaik szerint a roma gyerekek átlagosan 345 grammal kisebb súllyal születnek, mint a nem romák. Ám ha pusztán a szociális helyzet magyarázná az elgondolkodtató adatokat, akkor Szabolcs-Szatmár-Beregben is ijesztően nagy számot kapnánk, de nem így van. Az ottani hatezrelékes adat alig haladja meg az országos átlagot. El kell tehát fogadnunk, hogy az etnikai és a szociális összetevők mellett ebben más tények is közrejátszanak. Annál is inkább, mert az eddig vizsgált okok közül sem a cigányság aránya, sem a lakosság szociális helyzete nem indokolja, miért romlottak tavaly éppen a két dunántúli régióban a mutatók.   Fejér megyében például 2 ezrelékpontos, vagyis 23 százalékos volt az emelkedés. Simon Gábor szakfelügyelő főorvos szerint azért, mert tavaly a megyében sosem tapasztalt számban születtek súlyos, az élettel összeegyeztethetetlen fejlődési rendellenességgel gyermekek, és további tíz újszülöttet veszítettek el a 750 gramm alatti súlykategóriában, ahol a koraszülöttek életben tartásának lehetősége meglehetősen behatárolt.   A főorvos is úgy tartja, hogy az objektív tényezők mellett számos olyan országosan is észlelt és ismert probléma van, amely rontja az újszülöttek esélyeit. Ezek közül első helyen említi, hogy az ezredfordulóig jelentős támogatást kapott a szakterület, 2001 óta azonban egyetlen központi pályázatot sem írtak ki műszerbeszerzésre az újszülöttcentrumok (NIC) számára. Mire elég az adomány? Azóta a legtöbb intenzív centrum alapítványi pénzekből és adományozási alapból tartja fenn és próbálja fejleszteni meglévő műszerparkját. A fehérvári osztály az ezredfordulón még az egyik legjobban felszerelt neonatológiai intenzív központ volt; 2003-ban az újonnan kialakított gyermekosztály – benne a NIC és a gyermekintenzívrészleg – igen korszerűnek számított, de műszerfejlesztés az elmúlt 7 évben csak alapítványi beszerzésből történt. Arra azonban nem futja ebből a forrásból, hogy modern lélegeztetőgépeket és monitorrendszert, inkubátorokat és infúziós pumpákat vegyenek vagy hogy az amortizálódó gépparkot lecserélhessék.   Ugyanez a helyzet szinte mindenütt, nem csak Székesfehérváron. Miközben az EU által megszabott norma öt év lenne, Oroszlán György szombathelyi főorvos felméréséből megtudjuk, hogy például a respirátorok mintegy negyven százaléka 10 esztendősnél is idősebb. A pulzoximétereknél ez az arány 33 százalék. Nem kell magyarázni, hogy az eszközök elöregedése a fertőzéseknek leginkább kitett ezer gramm alatti újszülötteknél okozza a legnagyobb gondot. Mészáros József országos szakfelügyelő főorvos egy előadásából kiderült, mi áll a jelenség hátterében. Az extrém magas üzemórák miatt ugyanis a gyártók nem vállalnak felelősséget a gépekért, műszerekért, mivel nem lehet garantálni a beállított paraméterek állandóságát. Külön nehézség, hogy a legtöbb helyen nincsen műszaki alkalmazott, a működtetést az egészségügyi személyzet végzi, holott ez nem lenne feladatuk, és képzés hiányában nincs is meg a szükséges ismeretük hozzá. Oroszlán György felmérése szerint ma egyetlen PIC III (vagyis a legsúlyosabb esetekre szakosodott részleg) sem felel meg a minimumfeltételeknek. A csecsemőhalandóság növekedése rögtön érthetőbbé válik, ha tudjuk, hogy a vizsgálatba bevont 18 PIC közül 14-ben (!) nem volt lehetőség NO-lélegeztetésre, holott a rendelet szerint ezt minden ágynál biztosítani kellene. Tizenegyben nincs transcutan pO2-pCO2- mérő, amiből centrumonként kettőnek kellene rendelkezésre állnia. Ötben egyáltalán nem volt légzésfunkciós monitor, pedig minden ágy mellé járna egy. Négy centrumból még a defibrillátor is hiányzott. Nem az anyaméhben utaznak A megoldást Simon Gábor abban látná, ha az egészségügyi kormányzat célzottan a neonatológiai intenzív centrumok számára írna ki pályázatot, amivel az amortizálódott eszközparkot folyamatosan le lehetne cserélni, illetve az előírásokat infúziós pumpákból és monitorokból biztosítani lehetne. (Pumpákból 360 ágyra számolva 259 a hiány, légzésmonitorból 287.)   Mielőtt a további „nincseket” leltárba szednénk, érdemes elgondolkodni Barkai professzor következő észrevételén. A csecsemőhalálozási adatok romlásában nagymértékben közrejátszik a koraszülöttek magas aránya. Amint arra a térségi szakfelügyelő rámutat, az északi régióban ezek a gyermekek többnyire nem az anyaméhben utaznak az ellátóhelyekre, hanem csak a születésük után viszik őket oda mentővel. Amikor Debrecenben 400 méterrel közelebb helyezték a koraszülöttosztályt a szülészethez, megfeleződött a halálozás. Ehhez képest Ózdról rendszeresen Miskolcra szállítják a koraszülötteket, mert gyakran a szüléskor találkozik először orvos a várandós nőkkel. A nehéz helyzetű falvakban nincs elég védőnő, a háziorvosok pedig megfelelő díjazás híján nem vállalják a terhesgondozást.   Ám nem csak a lakosság egészségtudatosságával van baj. A 21 hazai PIC közül csak 11 működik szülészet közvetlen közelében, a többit a gyermekklinikákon alakították ki, vagy ugyanannak a kórháznak egy másik épületében, akár több száz méterre – tudható Mészáros József országos szakfelügyelő felméréséből. Mit számíthat több száz méter? – kérdezhetik hitetlenkedve a kórházigazgatók. Pedig ennek jelentőségét nem szabad alábecsülni. A 2006-os halálozási eredmények szerint ott, ahol főként a helyben születetteket látták el, a posztnatális mortalitás átlaga 2,88 százalék, míg a zömmel szállított betegeket ellátó intenzív centrumokban ez 5,52 százalék volt (annak ellenére, hogy az előbbiekben is kezeltek összesen 287 mentővel beszállított koraszülöttet).   Az egészségügy átalakításának következtében azonban a koraszülöttekkel nem 400 métereket utaztatnak, hanem időnként több száz kilométert. A megmaradt központokban súlyos zsúfoltság alakult ki. A Semmelweis Egyetem centrumvezetője mellett Adamkovich Károly, a Pécsi Gyermekklinika koraszülöttcentrumának vezetője is arról számolt be, hogy képtelenek voltak fogadni egy 900 grammos koraszülöttet, így a gyermek 200 kilométert utazott, mire sikerült neki helyet találni, mert, mint Adamkovich főorvos a Hírszerző internetes portálnak nyilatkozta: „már a csilláron is lélegeztettem gyereket”. Pedig Barkai professzor szerint a szállítás ennél a betegcsoportnál akár a három-négyszeresére is növeli a kockázatot.   Az egyetemek vezetői súlyos etikai kérdéssel néznek szembe. Noha a teljesítményvolumen-korlát miatt a centrumok a százszázalékos kihasználtság felett már nem kapnak pénzt a gyermekek ellátásáért, az egyetemek mégsem korlátozzák a betegfelvételt, hiszen az súlyosan rontaná az intenzív ellátásra szoruló kis páciensek életesélyeit. Így még az is előfordul – mint azt tudósítónk maga látta –, hogy két gyermek fekszik egy inkubátorban, de csak az egyik ellátásáért kap pénzt a klinika. A leépítések miatt már 2006-ban is olyan gyorsan kellett „forgatni” a kis betegeket, hogy az ország három ellátóhelyén 25 százalékos volt a határnap előtt hazabocsátottak aránya.   Ezek a körülmények kétségkívül nagymértékben okolhatók azért, hogy a hazai PIC-ek teljesítménye rendkívül nagy szórást mutat (lásd grafikonunkat). Van, ahol 3,3 százalékos a halandóság az 1500 gramm alatti újszülöttek körében, és van, ahol 43 százalék, miközben az országos átlag 17 percent. (Még szakmai körökben sem nevesítik, hogy melyik intézmény kapná a fekete pontokat. Mindössze annyi ismeretes – és ez nem ugyanaz –, hogy az anya lakóhelye szerint ebben a kategóriában Baranya megye áll a legjobban, Somogy és Hajdú-Bihar megye előtt.) Nem átmeneti a megingás A távolodó európai eredmények Simon Gábor szerint összefüggésben vannak a bérekkel is. A legtöbb helyen a szakorvosok bérezése a közalkalmazotti szint legalsó kategóriájába tartozik, így egy szakorvos havonta két hétvégi és három hétköznapi ügyelettel, azaz 84 óra túlmunkával 150 ezer forintot visz haza. Idősebb (43 éves, három szakvizsgás orvos) havi 4 ügyelettel (két hétvége, két hétköznap) 170-180 ezer forintot keres. Egy 15-20 éve dolgozó intenzív szakasszisztens, gyermekápoló havi nettó jövedelme túlóráktól függően 90-100 ezer forint.   Ezek után már érthető, hogy az Oroszlán György által készített felmérésben miért hiányzott 27 orvos és 350 nővér a 360 ágy mellől. Vagyis nem csupán az inkubátorok dolgoznak „extrém magas üzemórában”. Miközben az érintett betegkör évek óta nő, a neonatológus szakorvosok és a nővérek is 40 százalékkal kevesebben vannak az előírtnál.   Székesfehérváron az elmúlt években számos, 2-3 szakvizsgával rendelkező orvos, illetve intenzív terápiás szakasszisztens és gyermekápolónő hagyta el a kórházat és vállalt állást az alapellátásban vagy más, egészségügyi ellátástól független területen, ahol jóval nyugodtabb körülmények között és lényegesen magasabb bérért dolgoznak.   Mindezek fényében egy biztos: nem lesz könnyű feladat elérni, hogy csökkenjen a csecsemőhalandóság. Főként akkor nem, ha az egészségügyi döntéshozók elbagatellizálják a romló statisztikákat és körülményeket, s a szociálpolitika sem figyel fel arra, milyen veszélyes az így kialakult helyzet. A társadalmi tét nem kicsi: a Lancetben megjelent tanulmány szerint a Franciaországban megmentett koraszülöttek 25 százalékának (!) van valamilyen fogyatékossága. A száz lépés programjának keretében kidolgozott Közös kincsünk, a gyermek elnevezésű akciótervről manapság keveset hallunk. Nincs többé várandóssági pótlék, amely érdekeltté tenné a szülő nőket, hogy időben felkeressék orvosukat, hogy így már a terhesség során hozzájuthassanak a családi pótlékhoz (helyette a szülés után járó segélyt növelték).   A KSH friss adatai viszont azt sugallják, hogy nem átmeneti volt a megingás – az 5,9 ezrelékes tavalyi adat az idén megismétlődni látszik.
#4
Medical Online >> Rovatok >> eü-gazdaság
2008-06-08
Új pályázatot ír ki a Kazincbarcikai Városi Kórház hosszú távú működtetésének bérbeadására az észak-borsodi város önkormányzata.
#5
Medical Tribune VI. évf.12. szám
Medical Online
2008-06-01
Folytatás az 1. oldalról A még Molnár Lajos minisztersége idején elfogadott kórháztörvény értelmében a szakminiszternek évente be kell számolnia az átalakítás tapasztalatairól. Tavaly a regionális egészségügyi tanácsok (RET) egyetlen esetben sem döntöttek régióik ellátási keretszámairól, így a kapacitásokat az egészségügyi miniszter közigazgatási határozatokkal osztotta szét. Ennek megfelelően 2007. április 1-jétől a kórházi ágyak mintegy negyedét leépítették, bár ezek egy részét átcsoportosították a krónikus fekvőbeteg-szakellátásba. (A rehabilitációs és ápolási célt szolgáló ágyak száma mintegy 31 százalékkal nőtt, de sok helyütt szakemberhiánnyal küszködnek.)   Az átalakítás során 173 fekvőbeteg- intézet közül végül hatban, a kecskeméti Repülőkórházban, a Fresenius Medical Care borsodi dialízisközpontjában, a Parádfürdői Állami Kórházban, az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben, a Svábhegyi Országos Gyermekallergológiai Pulmonológiai és Fejlődésneurológiai Intézetben, valamint a Schöpf-Merei Ágost Kórház és Anyavédelmi Központban szűnt meg a közfinanszírozás, de ezek közül sem mindet zárták be. Tizenkét kórházban azóta csak krónikus ellátást végezhetnek és 33 kórházban álltak le egy vagy több szakma közfinanszírozásával.   A Molnár Lajos által megszabott új struktúrában a fekvőbetegszakellátást nyújtó intézmények közül csupán egy nem kötött szerződést az egészségbiztosítóval, ám az aláírt dokumentumhoz is 83 intézmény csatolt záradékot. Ezek javarészt a teljesítményvolumenkorlát (TVK) mértékét, illetve a miniszter által megszabott ellátási terület megállapítását kifogásolták.   Mint Székely Tamás egészségügyi miniszter az Országgyűlés Egészségügyi Bizottsága előtt emlékeztetett: a kórházak a miniszteri döntés miatt 51 esetben fordultak bírósághoz; 44-et ezek közül jogerősen elutasítottak, 4 intézmény elállt a jogorvoslat lehetőségétől, két ügy még folyamatban van, egyben pedig a bíróság a felperes jogképességének hiánya miatt utasította el a benyújtott keresetet. Öt esetben az intézmények felülvizsgálati kérelmet nyújtottak be a Legfelsőbb Bírósághoz, így ezek az ügyek sem zárultak még le. Eladósodott kiemelt intézmények Bár a törvény lehetőséget adott az önkormányzatoknak arra, hogy a területükön lévő kórházakban átcsoportosítsák az aktív ágyakat, és néhol, például Veszprém megyében éltek is ezzel a lehetőséggel, a legtöbb helyen nem született egyezség. Az átalakítást követően a legtöbb gond a súlypontinak kijelölt kórházakban és az egyetemi klinikákon jelentkezik, mert ezek az intézmények nem tudják továbbküldeni a betegeket, holott a TVK feletti esetek ellátását nem fizeti ki a biztosító, s főként emiatt a súlypontinak nevezett kórházak mintegy fele jelentős adóssággal küzd. A szaktárca legutóbb március végén kért az adósságállományra vonatkozó adatokat a kórházaktól – ennek feldolgozása még tart.   A tavaly év végi adatok alapján az összes tartozások felét a súlyponti kórházak halmozták fel, mintegy 31 milliárd forint értékben. Közülük tizenötnek 100 millió fölötti a lejárt tartozása. De sokak szerint ezek az intézmények felszereltségük, egyes esetekben tevékenységi körük miatt sem felelnek meg a tőlük elvárt követelményeknek. Havas Szófia, a Közép-magyarországi Regionális Tanács alelnöke át is alakítaná a súlyponti kórházak rendszerét, a jelenlegi miniszter azonban nem változtatna azon, hogy melyek a kijelölt intézmények. Azt viszont szükségesnek látja definiálni, hogy e kiemelt kórházaknak milyen személyi és tárgyi feltételek mellett, pontosan milyen feladatokat kell a jövőben ellátniuk.   A törvény egyébként lehetőséget adott arra, hogy a súlyponti intézmények átcsoportosítsák kapacitásaikat a szakmák között. Főként belgyógyászati, sebészeti és ápolási ágyszámukat növelték, a csökkentés pedig inkább a csecsemő- és gyermekgyógyászatot, valamint a perinatális intenzív centrumokat és a traumatológiai ágyakat érintette. Mit tesznek a RET-ek? A regionális egészségügyi tanácsok a törvény értelmében minden év június 30-ig módosíthatják a területükön lévő kapacitásokat. Az azonban, hogy ezúttal meg tudnak vagy akarnak-e egyezni, egyelőre még kérdés, javaslatuk ugyanis csak akkor érvényes, ha ahhoz minden egészségügyi szolgáltató fenntartója hozzájárul. Dr. Zombor Gábor polgármester, a Dél-alföldi Regionális Tanács elnöke például semmi esélyét nem látja a megegyezésnek. Mint kérdésünkre elmondta: rendkívül cinikusnak tartja, hogy egy megcsonkított struktúrát kellene még tovább csökkenteniük. Tárgyalni sincs értelme olyan anyagról, amelyben keverednek a vizitdíj szedésével, illetve megszüntetésével jellemezhető időszakok, hiszen a vizitdíj idején kevesebben vették igénybe az egészségügyi szolgáltatásokat – mondta. A parlament egészségügyi bizottságának ülését követően Pesti Imre, a Fidesz szakpolitikusa ugyanakkor úgy vélekedett: nem elképzelhetetlen, hogy a tanácsok most megállapodnak. Észak-Magyarországon május végéig kérték a változtatási igényeket – nyilatkozta korábban Trencsényi Erzsébet, a kazincbarcikai kórház főigazgatója, a regionális tanács korábbi elnöke a Világgazdaságnak. Intézményükben a sürgősségi osztály bővítésére lenne szükség, a járóbeteg-szakellátásban pedig jelentősen növelni kellene a reumatológiai, az ideggyógyászati, a pszichiátriai rendelési időt. A területi ellátási kötelezettség módosításáról egyébként intézmények, önkormányzatok és régiók között is született megállapodás (lásd táblázatunkat).   Az országgyűlési bizottság elé került jelentésből az olvasható ki, hogy némiképp csökkentek a régiók közötti különbségek. Az azonban nyilvánvaló, hogy az észak-magyarországi terület továbbra is szinte minden szempontból hátrányban van. Erre fel is hívta a testület és a miniszter figyelmét dr. Nagy Kálmán (KDNP) országgyűlési képviselő, aki szeretett volna némi ígéretet kicsikarni a régió fejlesztésére – sikertelenül. A kapacitások és a területek esetleges átszabása mellett további gondot jelent az egészségügyben, hogy a fekvőbeteg-szakellátás megváltoztatását nem előzte meg, de egyelőre még csak nem is követte a járóbeteg-szakellátás reformja, jóllehet, a szakminiszter miniszteri biztosként már tavaly kidolgozta ennek reformterveit. (Zseniális koncepció helyett eldöntendő kérdések; Medical Tribune 2007. július 5.) Az új finanszírozási elképzelésekről már egyeztetett a kormány, ám legutóbb az Egészségügyi Bizottság ülésén – az ellenzék legnagyobb megdöbbenésére – elnapolták a kérdés megtárgyalását, annak ellenére, hogy az szorosan összefügg a kórházi kapacitásokkal.   Nyilvánvaló, hogy szükség lesz a kórházi kapacitások és a területi ellátási kötelezettség összhangjának megteremtésére, valamint a várólistarendszer módosítására is. Erre Székely Tamás három alternatívát vázolt fel, amelyek közül várhatóan az új biztosítási koncepcióról döntve választhat a kormány. A várólistaszabályok áttekintését indokolja, hogy az Egészségbiztosítási Felügyelet adatai szerint csípőprotézis-műtétre a múlt év végi 130 naphoz képest ma ugyan „csak” 105 napot kell várni, ám a térdprotézis-beültetések várakozási ideje 111 napról 137-re nőtt. Jelentős egyenlőtlenségek alakultak ki az egyes régiók és kórházak között; ennek oka lehet a teljesítményvolumen-korlát, de az is, hogy esetleg nem a szükségletekre alapozva határozzák meg a teljesítendő műtétek számát. A járóbeteg-ellátásban 35 szakmában fordul elő, hogy a várakozási idő meghaladja a 60 napot; 34 szakmában a 10-et. Új szabályok a várólisták csökkentésére A miniszter a listák megkurtítása érdekében – a készülő biztosítási reformkoncepció részeként – elképzelhetőnek tartja, hogy két garanciális elemet építsenek be a szabályozásba. Javasolni fogja, hogy az országos átlagnál rövidebb várakozási idejű szolgáltatók ne utasíthassanak vissza a területi ellátási kötelezettségükön kívül eső beteget, illetve hogy azok a betegek, akiket 60 vagy 90 napnál régebben regisztráltak az intézményi várólistán, másutt is igénybe vehessék majd a szolgáltatást. Ezt a biztosító egy elkülönített keretből térítené. Változtatni kell a várólisták kezelésére vonatkozó szabályokon is, jelenleg ugyanis gondot okoz, hogy a betegek sorrendjét – elvben legalábbis – csak az határozza meg: a műtét sürgősségi-e vagy halasztható, azaz a kezelőorvosoknak nincs lehetőségük a lista sorrendjének módosítására. Ehhez várólista-protokollokat kellene kialakítani, ami viszont nehezítené a várólista-vezetésre vonatkozó előírások betartását. Nem szabályozott, hogy ha a várólistáról „kiesik egy beteg”, kerüljön-e a sorban előbbre minden további várakozó (ez a jelenlegi gyakorlat), avagy valamilyen más rend érvényesüljön. A jelentés szerint lehetséges megoldás, ha a betegek a várólistára kerüléskor előre jelezhetik, tudnak-e rugalmasan alkalmazkodni a műtét időpontjához.   További megoldandó feladatként jellemezte Székely Tamás a befogadások terén tapasztalható joghézagokat; az Új Magyarország Fejlesztési Terv pályázatai miatt erre mindenképpen szabályt kell majd alkotni.
#6
Medical Online >> Rovatok >> eü-gazdaság
2008-05-19
Érvénytelen volt a vasárnapi ügydöntő népszavazás az észak-borsodi Kazincbarcikán, ahol a kórház működtetési és vagyonkezelői jogának átadásáról dönthettek a város lakói.
#7
Medical Online >> Rovatok >> vélemény
2008-02-27
Miközben a legtöbbek szerint borítékolható a vizitdíjról, a napidíjról és a tandíjról szóló március 9-i népszavazás kimenetele, a részvételi arányok, a szavazatok megoszlása vélhetően sok tanulságot hordoz majd. A Medical Tribune 2008. évi 4. számában politikai elemzőket, intézményvezetőket, háziorvosokat kérdezett arról, milyen eredményre, s annak nyomán milyen következményekre számítanak.
#8
Medical Tribune VI. évf.4. szám
Medical Online
2008-02-01
   Miközben a legtöbbek szerint borítékolható a vizitdíjról, a napidíjról és a tandíjról szóló népszavazás kimenetele, a részvételi arányok, a szavazatok megoszlása vélhetően sok tanulságot hordoz majd. Körképünkben politikai elemzőket, intézményvezetőket, háziorvosokat kérdeztünk meg arról, milyen eredményre s annak nyomán milyen következményekre számítanak.    Más tábor, azonos szavazat    Ha az embereket megkérdezzük arról, akarnak-e fizetni valamiért, amiért eddig nem kellett, a válasz borítékolható, hiszen nagyon nehéz meggyőzni valakit arról, hogy a személyes érdekeivel ellentétes döntést hozzon. „Belátom, indokolatlanul járok orvoshoz, ezért egyetértek azzal, hogy fizetnem kell, akkor majd nem megyek annyiszor.” Ez olyan mondat, amilyen valószínűleg sosem fog elhangozni. Ez persze csak a vizitdíjra vonatkozik, a kórházi napidíjra nem, hiszen fekvőbeteg-osztályra beutalóval mennek a betegek.   Sok múlik a mozgósítási képességen. Az utóbbi napokig nem volt kétségem az eredményesség felől, ám az újbudai időközi országgyűlésiképviselő- választás alacsony részvételi aránya felveti a kérdést: vajon a népszavazás mennyire mozgatja meg az embereket. A referendum esetében persze a leadott voksok nem tükröznek közvetlenül pártelkötelezettséget, így másmás politikai táborhoz tartozók is voksolhatnak azonosan.    Tavaly nagyjából 20-22 milliárd forint folyt be vizitdíjként a háziorvosokhoz. A díjtétel megszüntetésével ez a pénz hiányzik majd a praxisokból, különösen, mert az elmúlt években a kártyapénz nem tartott lépést az áremelkedésekkel, és a vizitdíj bevezetésekor az orvosok központi bevétele is csökkent. Az intézményeknél ugyan számottevően kisebb az aránya a betegtől beszedett összegeknek, ennek ellenére a bevétel 1-2 százalékát kitevő forrás kiesése okozhat nehézségeket, mivel a kórházak jelentős része eladósodott, s a tavalyi struktúraátalakítás is gazdaságtalanabbá tette a működést. Mivel javarészt nem intézményeket zártak be, hanem osztályokat szüntettek meg vagy csonkoltak, romlott az üzemgazdaságosság, és a kórházak helyzetét tovább súlyosbította a folyamatos volumenkorlátozás.    Ugyan az orvos-beteg találkozások csökkenésének egyik oka az volt, hogy az orvosok egy hónap helyett negyedévre előre is kiírhattak gyógyszereket, a vizitdíj miatt elmaradt találkozások nyomán mégiscsak csökkent a támogatott gyógyszerek forgalma is, ami a páciensektől származó bevételek mellett megtakarítást is eredményezett az ágazatban. A vizitdíj és a napidíj tehát emiatt is hiányozni fog a rendszerből. A kormányzat azt kommunikálja, hogy nem pótolja majd a kiesést, mert nincs rá fedezete, a konvergenciaprogram miatt pedig nem lehet szó enyhítésről. A járulékemelést nem tartom kivitelezhetőnek, nincs erre politikai szándék, s a szociális partnerekkel sem lehetne elfogadtatni. Legesélyesebb forgatókönyvnek jelenleg az látszik, hogy az ágazaton belüli átcsoportosítással kompenzálják a háziorvosok jövedelemcsökkenését. Az ugyanis nem valószínű, hogy a nagy lobbierővel bíró, a választópolgárok jelentős részével folyamatos kapcsolatot tartó háziorvosok lenyelnék – vagy le tudnák nyelni – bevételük ötödének elvesztését.     SKULTÉTY LÁSZLÓ,    a GKI-EKI Egészségügy-kutató Intézet ügyvezető igazgatója     A spórolás ára    Ha meg lehetne szavazni azt, hogy a benzinkutaknál adják ingyen a benzint, talán a környezetvédőket leszámítva a legtöbben igennel szavaznának – függetlenül a döntés hosszabb távú hatásaitól. Nem kétséges, hogy így lesz ez a napidíjjal és a vizitdíjjal is. De ennek nem csupán a puszta racionalizmus és a szegénység az oka, sokkal inkább az az idehaza erősen élő attitűd, hogy akkor is takarítsunk meg egy forintot, ha a spórolás összességében három forintba kerül. Mások abban bíznak, hogy a szakpolitikai kérdéseken keresztül befolyásolhatják a hatalmi viszonyokat is. Biztos vagyok abban, hogy a nemmel szavazók lesznek kevesebben.     A népszavazás a népképviseleti demokrácia legfőbb megnyilvánulása, de nem tudom megítélni, hogy a jelenlegi politikai és gazdasági helyzetben hányan tekintik joguknak – esetleg kötelességüknek – a részvételt, s mekkora lesz azoknak az aránya, akik érdektelenségből vagy a közügyektől való elfordulás miatt távol maradnak az urnáktól. Az biztos, hogy minél többször bocsátanak kérdéseket népszavazásra, annál inkább devalválódik annak értéke és jelentősége. A résztvevők számát emelheti viszont, hogy ez alkalommal – a kettős állampolgárságról szóló referendummal ellentétben – a mindennapokhoz közelebb álló kérdésről kérdezik az embereket.    Sok államban döntöttek a vizitdíj bevezetéséről, olyanokban is, ahol mind abszolút értékben, mind a GDP-hez viszonyítva a magyarnál jelentősen nagyobb összeget fordítanak az ágazat működtetésére. A tételes hozzájárulás technikai lebonyolításán ugyan indokolt volna módosítani (például a huszadik fizetés után a visszaigénylés adminisztratív procedúrája helyett egyszerűen el kellene tekinteni a további befizetésektől), ám a rendszer hibái még nem szolgáltatnak elegendő indokot arra, hogy eltöröljék. A vizitdíj megszüntetésével nemcsak az lesz a baj, ha – kompenzáció híján – jelentős bevétel esik ki a háziorvosok és az intézmények költségvetéséből; a döntés a betegeknek az utóbbi időszakban racionálisabbá váló magatartását is visszavetheti. Ha elfogadjuk, hogy a hozzájárulás nyomán a páciensek ésszerűsítették szokásaikat, a díj eltörlésével negatív visszarendeződés következhet be, így az elmaradó befizetések összegénél több pénz hiányzik majd az ágazatból.      DR. ARI LAJOS,     az Egészségügyi Gazdasági Vezetők Egyesületének elnöke   Könnyű helyzetben vannak a kérdezők   Nagyon könnyű helyzetben van, aki ennyire populista kérdéseket tesz fel. Természetes, hogy az emberek egy zsebükre menő kérdésre azt válaszolják, ami olcsóbb lehet, az legyen olcsóbb. Ez a válasz független attól, hogy mi a valós következménye és költsége, amelyet így vagy úgy, de mindenképp a lakosság fizet meg. Emiatt valószínűnek látom, hogy eredményes lesz a referendum – legalábbis jogi értelemben.    Egy doboz olcsóbb cigaretta árát igazán nem lehet sokallni az egészségért. Viszont sokszor nem ekkora összegről van szó, mert a háziorvosi vizsgálatot követheti egy vagy több szakorvosi találkozás, majd kontroll, s ez esetben már négy számjegyű a fizetendő összeg, amiben még nincs benne egyetlen tabletta sem. Miközben az indokolatlan orvoshoz fordulás visszaszorítását vállalható célnak, gazdálkodásért is felelős vezetőként a vizitdíjat „szükséges rossznak” tartom, addig orvosként a jelenlegi rendszernek számos anomáliáját látom: nem lehet tudni, hogy a távolmaradók közül ki az, akinek nem szabadna elmaradnia a vizsgálatról, mert az számára egészségkárosodással – közgazdaságilag: több költség generálásával – jár. Nekem is volt olyan betegem, aki súlyos hasnyálmirigygyulladásával csak azután fordult orvoshoz, miután megérkezett a havi járandósága, máskülönben nem tudta volna a díjat kifizetni. A visszafizetési szisztéma bonyolult, s vannak olyanok, akik hetekre sem tudják nélkülözni azt az összeget, ami visszajár. A napidíjjal egyébként voltak, akik jól jártak: az ápolási osztályok kiürültek, mivel ott a betegtől lehetett többlet hozzájárulást is kérni – ezek a páciensek jórészt átkerültek a krónikus ágyakra.   Ha a népszavazás következtében 2009-től eltörlik a páciensek által fizetendő díjtételeket, a kórházak – kompenzáció nélkül – még nehezebb helyzetbe kerülnek. A 332 ágyas kazincbarcikai kórházban néhány tízmillió forint is súlyos költségvetési tétel. Összességében azonban úgy látom, hogy az egészségügy és az abban dolgozók megítélésében, megbecsülésében nem hoz semmiféle változást egy eredményes népszavazás, hiszen a vizitdíjat nem az orvosok és nem a kórházak kezdeményezték. Az adminisztráció egy része alól mentesülünk, azt ugyanakkor még nem tudjuk, mindezért milyen árat kell majd fizetnünk.   DR. TRENCSÉNYI ERZSÉBET,    a kazincbarcikai Városi Kórház főigazgató-főorvosa   Nem tudjuk, mit veszítünk   Nagy valószínűséggel sikeres lesz a népszavazás, amelynek következtében vélelmezhetően el fogják törölni a vizitdíjat és a kórházi napidíjat. A pénzszedéssel összefüggésben pró és kontra is számos érv elhangzik az egészségügyiek köréből, szerintem azonban az orvosok és intézményvezetők nem állhatnak sem a kampány, sem az ellenkampány élére. Nem egészségügyi s nem is szakpolitikai kérdésekről van szó: a vizitdíj és a tandíj nem elsősorban az egészségügyről és az oktatásról szól, hanem a társadalmi közteherviselés szélesebb összefüggéseiről.     Az érvek leegyszerűsített formában mindig torzak. Arról például sok szó esik, hogy a vizitdíjból és a napidíjból mekkora bevétele származik az intézményeknek, ám arról kevesebb, hogy mekkora összegtől esnek el emiatt. Az alapellátásban egyértelmű a helyzet: ott kompenzáció nélkül hiányzik majd a páciensektől származó bevétel. Bonyolultabb megítélni azt, hogy a nagy intézmények számára mivel jár a bevételkiesés.   A gyulai megyei kórházban egy év alatt mintegy 80 millió forint bevétel származott e díjakból. A járóbeteg-szakellátásban 10 beteg 3 ezer forintot fizet vizitdíjként a vizsgálatokért – ha ez a 10 páciens úgy dönt, hogy nem jön el a szakrendelőbe, az intézmény nemcsak 3 ezer forinttól esik el, hanem attól az összegtől is, amit az OEP a vizsgálatokért fizetne. Vizitdíj nélkül tehát 80 millió forinttal kevesebb közvetlen bevétele lenne a kórháznak, ám a beszedési és adminisztrációs költségek figyelembevételével, valamint a volumenkorláttal nem sújtott területek forgalomnövekedésével korrigálva már közel sem beszélhetünk arról, hogy az intézménynek vizitdíj nélkül 80 millió forint esik ki a költségvetéséből.    A vizitdíj mellett érvelők azt mondják: csökkent az indokolatlan betegforgalom. De honnan tudják, hogy valóban ez történt-e? Azt ma senki sem tudja megmondani, hány olyan ember van, akinek orvoshoz kellett volna mennie, de a költségek miatt nem tette, s később esetleg súlyosabb állapotban, szövődményekkel kellett ellátni. Azaz mind a páciens, mind az egészségkassza ráfizetett a spórolásra. A kórházaknak szükségük volna többletbevételre, de emiatt csúsztatás azt állítani, hogy a vizitdíj és a napidíj nettó többletként marad az intézményeknél. Nem tudjuk, mit veszítettünk a vizitdíj miatt, ahogyan azt is csak találgathatjuk, hogy egy eredményes népszavazás révén mit nyerünk vagy veszítünk annak eltörlésével.   DR. KOVÁCS JÓZSEF,   a gyulai Pándy Kálmán Megyei Kórház főigazgató-főorvosa   Következmények nélküli ország  Nagyon fontos lenne, hogy az emberek éljenek alkotmányos jogukkal, és közvetlen módon kifejezzék nemtetszésüket választott képviselőik döntéseivel szemben – lehet, hogy óriásit tévedek, de úgy látom: eredménytelen lesz a népszavazás. A környezetemben azt tapasztalom, hogy az embereknek nagyon elegük van már a politikából és a politikusokból, és sokan kritizálják, hogy az ellenlábasok konszenzus- és kompromisszumképtelensége miatt a választókra hárítják szakpolitikai döntések ódiumát.    Az utóbbi időszakban csaknem minden területen rendre azt tapasztaltuk, hogy az országban semminek nincs következménye: az Alkotmánybíróság számos esetben megállapította már – hiába – a törvényhozás mulasztással elkövetett alkotmánysértéseit, a döntéshozók rendre figyelmen kívül hagyják az állampolgári jogok biztosának vagy az adatvédelmi ombudsmannak a megnyilatkozásait. Miért éppen a népszavazás hozna érdemi változást? Pártpreferenciától függetlenül sokan úgy vélekednek, hogy ha eltörlik is a vizitdíjat, úgyis lesz más sarc vagy elvonás, amit bevezetnek helyette, teljesen értelmetlen pénzkidobás a referendum. A részvételi hajlandóság mértéke azon múlik, hányan gondolják még úgy, hogy érdemben változtathatnak a dolgok alakulásán.    A háziorvosokat a jelenlegi szituáció sarokba szorítja. Érvelhetünk ugyan a bevételeink 20-25 százalékát kitevő vizitdíj létjogosultsága mellett, ám ezzel ellenszenvet váltunk ki az emberekben. A kormányzat pedig cinikusan azt mondja: ő jót akart, a betegellátás fejlődését szolgálta, az ellenzéket okolhatjuk azért, ha működésképtelenné válnak a praxisok. Ezzel úgy állítják be a lakosság előtt a problémát, mintha a háziorvosoknak lenne szükségük a vizitdíjra. Az a jelenlegi helyzetben valóban igaz, hogy vizitdíj nélkül a körzetek egy jelentős részében nem tudjuk majd kifizetni a működési költségeket, képtelenek leszünk finanszírozni az asszisztencia járandóságát, az adó- és járulékterheket. Ezzel együtt, ahányszor csak tudjuk, el kell mondanunk: a háziorvosoknak a vizitdíj bevezetése miatt több az adminisztrációjuk és többet konfrontálódnak pácienseikkel, miközben az intézkedés nemcsak azokat sújtja, akik indokolatlanul fordulnak orvoshoz. Nem a vizitdíjra van tehát szükségünk, hanem arra, hogy az egészségbiztosítási pénztár tisztességes áron finanszírozza munkánkat, rendelőink fenntartását, azt a közszolgálatot, amelyet a társadalom számára nyújtunk.    DR. SZILÁRD ANDRÁS    szegedi háziorvos    Ki mondhat újat?   Túlzónak tartom a közvéleménykutatások eddig megjelent, a részvételt akár 50-60 százalékos szintre prognosztizáló adatait: az általános tapasztalatok szerint kevesebben mennek el szavazni, mint ahányan igennel válaszolnak a kérdezőbiztosok előzetes kérdéseire. Ettől függetlenül úgy vélem, a Fidesz akár csak saját szavazói mozgósításával is elérheti a jogi eredményességhez szükséges részvételi arányt.   A Fidesz táborában annál nagyobb támogatottság és mozgósító erő indukálható, minél nagyobb politikai jelentőséget tulajdonítanak a választók a referendumnak. A kormánypártokhoz kötődő vagy a Fidesszel nem szimpatizáló szavazókat azzal lehet megnyerni, ha meggyőzik őket: a népszavazás eredménye nem a hatalomváltásról szól, nem rendíti meg a jelenlegi kormánykoalíciót, azaz a kormánypártok szimpatizánsai is akkor cselekszenek helyesen, ha kritikát gyakorolnak saját választottjaik felett. A munkamegosztás egyértelmű: a saját szavazók mozgósítása Orbán Viktor, a többiek megnyerése Tarlós István feladata.    Elemzői szemmel az „igenek”- nél érdekesebb kérdés, hogy a kormánypártoknak mennyi „nem” szavazatot sikerül összegyűjteniük. A legnagyobb ellenzéki pártban Orbán Viktor 2006 őszi bejelentése óta ugyanis komoly története van a népszavazásnak, ez idő alatt a Fidesz minden érvét számtalanszor elmondta már. A kampányban új elem inkább a kormánypártok kommunikációja lehet, hiszen a kormányzatnak mindeddig nem sikerült intézkedései létjogosultságát és mikéntjét úgy közvetítenie választói felé, hogy ahhoz legalább hallgatólagos támogatást sikerüljön szereznie. Kérdés persze, hogy ami nem sikerült az elmúlt évben, az miért sikerülne a következő néhány hétben. Miközben az MSZP továbbra is belső konfliktusaival, a kormányzati személycserékkel van elfoglalva, az SZDSZ identitáskampányba fogott: gyakorlatilag ez az egyetlen párt, amely nyíltan küzd a nem szavazatok arányának növeléséért. Ez azért fontos számára, mert utólag egy jelenlegi pártpreferenciájánál nagyobb arányú „nem” szavazatarányt magyarázhat úgy, mint saját politikájának elfogadottságát.    A referendum után – a kettős állampolgárságról szóló népszavazáshoz hasonlóan – értelmezési harc bontakozhat ki az eredményekről. Az ugyanakkor biztos, hogy az elhúzódó vita nem könnyíti majd meg a kormányzást, az eredményektől függően a kormányfő pozíciója meginoghat. A miniszterelnök nem függetlenítheti magát a történésektől: bár törekedhet arra, hogy a kisebbik koalíciós pártra hárítsa a felelősséget, mégsem mentesítheti magát az alól, hogy a voksok jelentős része személye ellen irányul. De nemcsak Gyurcsány Ferenc belső pozícióját határozhatja meg a referendum, a Fidesz vezetőjének további politikai pályafutását is befolyásolja az, mennyire sikerül mozgósítani a társadalmat.    JUHÁSZ ATTILA,   a Political Capital kutatási igazgatója   Nem sikerülhet elbagatellizálni  Minden betegemet arra biztatom, menjen el szavazni, és voksoljon a vizitdíj ellen. Hiszem, hogy eredményes lesz a népszavazás. A tandíj megszüntetésében nem vagyok egészen biztos, abban viszont igen, hogy a referendum következtében a vizitdíjat és a napidíjat a parlament kénytelen lesz eltörölni.    A háziorvosi praxisok számára legutóbb a Medgyessy-kormány béremelési intézkedése hozott finanszírozásbővülést, azóta elmaradt a kártyapénzek rendezése, azaz évek óta az első jelentősebb többletforrást a vizitdíjak hozták. Ennek ellenére úgy vélem, nem lett volna szabad ebben a formában bevezetni, kezdetektől fogva erkölcsi fenntartásaim vannak a díjjal szemben. A hetvenes években az orvosegyetemen nem hittem volna el, ha valaki azt mondja, hogy a közellátásban majdan kocsmárosokhoz hasonlóan fogom a nyugtákat töltögetni, majd este a bevételt számolgatni. Annak idején az orvoslás a gyógyításról szólt, s a receptírás a pácienssel töltött idő tizedét emésztette fel – ma a rendelési időm döntő részében nem a beteggel foglalkozom. Természetesen minden pénz jól jön, ám ezt nem a betegeknek kellene fizetniük, mert ez csak annyit jelent, hogy az állam fokozatosan kivonul azokról a területekről, ahol kötelessége lenne helytállni. Azt is negatív tendenciának látom, hogy a betegek egy része úgy gondolja: a munkámat értékén fizeti ki 300 forinttal, amiből jó esetben 100- 120 forint marad nálam. Mindennek az orvosi hivatás egyébként is megtépázott presztízsének további sorvadása a következménye.    A népszavazáson néhány tízezren bizonyára nemmel fognak szavazni, ám a kimenetelét nem tudják megfordítani. Ezzel a szocialista párt is tisztában van, véleményem szerint ezért nem kampányol intenzíven: a látszat kedvéért persze kiáll a liberális tárca által végrehajtott változtatás mellett, ám mint eddig, most sem látszik a végrehajtott egészségügyi változtatások melletti egyértelmű elköteleződése. Inkább arra törekszik, hogy elbagatellizálja a népszavazás tétjét, s ezzel igyekezzen minél többeket távol tartani az urnáktól. Reményeim szerint ez a taktika nem lesz sikeres: a jelenlegi közállapotok közepette nem látom esélyét annak, hogy a kormánypártok képesek lennének érdemben befolyásolni a voksolás kimenetelét.   DR. NAGY ISTVÁN  orosházi háziorvos     Tartalmi kérdésekre zsigeri válaszok   Bár az arányok kérdésesek, egyelőre valószínűbbnek látszik az igen szavazatok többsége. A döntő ugyanakkor minden bizonnyal a részvétel, vagyis a szavazás érvényessége lesz, és ez ügyben nagyon nehéz jóslatokba bocsátkozni. Sok múlhat a politikai felek kommunikációján és kampányán, a kormánypártok stratégiáján. Kérdés, hogy az SZDSZ és az MSZP vajon a „nem” szavazatok minél nagyobb arányát igyekszik-e elérni, vagy esetleg explicit vagy implicit módon inkább az otthon maradásra biztatja-e a választópolgárokat.    Az „igen” és „nem” választási lehetőségre leegyszerűsített, fekete- fehér típusú kérdések és válaszok eddig sem tettek jót az egészségügynek, és a következő hetekben sem látok esélyt arra, hogy érdemi kérdésekről essen szó. Nem szakmai, hanem politikai kampány folyik, amelyben az észérvek helyett az érzelmek játszanak főszerepet. Ez nem új jelenség az egészségügyben. Az elmúlt időszakban a „gyors felemelkedés” és a „minden elsorvad” ellentétpár állt szemben egymással, a minisztérium sikerpropagandáját az ellenzék a nemzethalál víziójával igyekszik ellensúlyozni. Mindkét érvelés hamis és őszintétlen, mert mindkét oldal nagyon keveset mond el ahhoz képest, amit el kellene mondania.     Sokan eldöntötték már, miként foglalnak állást a vizitdíjról és a kórházi napidíjról, ám arra nincs egyértelmű válasz, mi volna a helyes. Összetett kérdésről van szó, amire senki sem tud egyértelmű választ adni sem Magyarországon, sem a fejlett világon másutt. A költségeket és az igénybevételt kordában kell tartani, nem létezik olyan gazdag ország, amely e nélkül hosszabb távon finanszírozni tudná az egészségügyi rendszerét. A közvetlen költségmegosztás egyik legfontosabb üzenete: az egyén felelőssége nem ér véget azzal, hogy befizeti (ha befizeti) járulékait; saját egészségére vigyázni, az egészségügy szolgáltatásait felelősen használni alapvető kötelessége a társadalommal szemben. Ezt azoknak is el kell ismerniük, akik szerint nem szabad a beteggel tételes hozzájárulást fizettetni. A másik oldalnak azt kellene beismernie, hogy a pénzszedés önmagában tökéletlen megoldás, mert nem differenciál – azaz nemcsak a szükségtelen igénybevételt fogja vissza, hanem az indokoltat is. Az általános egészségszint javításához, a felesleges kiadások csökkentéséhez az egészségés betegségkultúra szintjének emelésére volna szükség, ám mivel ezt nem lehet rövid távú politikai futamokkal elérni, kevés hajlandóság látszik ennek vállalására.     A ma ismert egészségügy fenntarthatóságának sok egyéb mellett az is feltétele, hogy a tőle oly sokat elváró állampolgárok hajlandók- e saját felelősséget vállalni vele szemben mind anyagi, mind bármely más értelemben. Ez az alapkérdés azonban rendre elsikkad, és a fontos szakmai és társadalmi gondokra zsigeri válaszok születnek. A vita most sem csak arról szól, ami a szavazólapokon leírva szerepel, így a válaszok is nagyrészt azon múlnak, ki milyen jelentést tulajdonít a kérdéseknek.    KOLLÁNYI ZSÓFIA,  a DEMOS Magyarország Alapítvány szociálpolitikus-közgazdásza
#9
Medical Tribune V. évf.2. szám
Medical Online
2007-02-01
A regionális egészségügyi tanácsok (RET) a miniszterre hárították a döntés felelősségét a térségekben maradó kórházi kapacitásokról. A Dél-Dunántúlon ugyanakkor egyeztető fórum alakult, amely a mohácsi és a Baranya megyei kórház kivételével elfogadta a javaslatot. A RET-ek elnökeit kérdeztük a történtekről. Ultimátum helyett Csupán a szaktárca kommunikációs stratégiájának a része a regionális tanácsok elutasító határozatairól azt állítani, hogy azok politikai indíttatásból születtek. Az országban először az általam vezetett dél-alföldi tanács döntött úgy, hogy az intézményvezetők és a fenntartók nem kezdenek egymás kárára osztozkodni. A törvényben meghatározott kapacitást mindenki elfogadhatatlannak tartotta. Egyetlen tartózkodás mellett, minden jelenlévő egyetértett a javaslat elutasításával. Határozatunkat egy általunk elfogadhatónak vélt javaslattal együtt küldtük meg a minisztériumnak. A térségben a miniszter által javasolt 2000 helyett 400 aktív ágy megszüntetését tartjuk elfogadhatónak, amelyet az önkéntes kapacitáscsökkentést célzó pályázaton az intézmények vállaltak. A miniszter természetesen figyelmen kívül hagyhatja a szakmabeliek és a helyi politikusok egységes ellenállását, és saját felelősségére véghezviheti elképzelését. Ennek azonban már rövid távon is érezhető lesz a hatása: a betegellátás akadozni fog, a várakozási idő növekszik, a rendelők zsúfoltak lesznek. Az egészségügyi dolgozók közül sokan munkanélkülivé válnak, a 80–90 ágyat megtartó kis intézmények pedig hamar ellehetetlenülnek, mivel ilyen kicsi kapacitással képtelenség fenntartható, hatékony struktúrát kialakítani. A finanszírozási megszorítások a központi intézményeket is sújtják: borítékolni lehet, hogy az ellátási nehézségek hihetetlen konfliktushelyzetet teremtenek. DR. ZOMBOR GÁBOR országgyűlési képviselő (Fidesz), Kecskemét polgármestere, a dél-alföldi RET elnöke Mennyit ér? A nyugat-dunántúli RET már a törvénytervezet ismertetésekor – egyhangú döntést követően – módosító indítványon keresztül jelezte: a térség számára nem lesz elegendő az a kapacitás, amelyet a szaktárca „elkülönített”. Javaslatunkat tárgyalás nélkül söpörték le az asztalról, majd néhány héttel később ugyanazokkal a „számokkal” szembesültünk, mint korábban. Előzetes számításaink alapján tudtuk, nem juthatunk kompromisszumra, hiszen ha elfogadnánk, a régióban nem maradna elegendő kapacitás a térségben élők ellátására. Véleményünk egyöntetű: a javaslat szakmailag védhetetlen. A regionális tanácsoknak felelőtlenség lenne vállalniuk a döntés következményét, hiszen azzal sem vagyunk tisztában, hogy például a finanszírozás miként változik. A tulajdonosok, fenntartók nem tudják, mi lesz a sorsa az ugyancsak elvonásokkal szembesülő alapellátásnak, nem ismerik a szakrendelők fejlesztésének lehetőségeit. A sürgősségi ellátás jövője ugyancsak aggályos. A folyamatos ellátás garantálására „kényszerített” egészségügyi ellátórendszert csak konszenzusok mentén, a helyi szakmai és politikai álláspontok figyelembevételével lehet átalakítani. Az íróasztal mögött ülők győzzenek meg bennünket arról, hogy az elmúlt évek során helyben kidolgozott átalakítási tervek nem jók! Az ágazatra nem lehet tisztán pénzügyi szemmel tekinteni, mint olyan üzemre, ahol a kihasználatlan vagy elavultnak ítélt gépsorokat kidobják vagy eladják, ha nem termelnek elég bevételt. Akik ezt tervezik, azoktól szeretnék választ kapni arra a kérdésre: mennyit ér egy balesetet szenvedett 4 éves kislány vagy egy 62 éves falusi nyugdíjas élete? BORSOS JÓZSEF országgyűlési képviselő (Fidesz), a nyugat-dunántúli RET elnöke Látszólagos volt a testületek mozgástere Rossz premisszák alapján csak rossz konklúzióra juthatunk. Már a parlamenti többség által elfogadott kórháztörvény is hibás alaptételeken nyugodott, ebből következően a jogszabály régiós ágyszámokat meghatározó része is csak hibás lehet. Ez az oka annak, hogy a regionális tanácsok ehhez nem adták jóváhagyásukat. Döntést nem hoztunk, de a regionális tanács üléséről szóló jegyzőkönyv mellé csatoltuk a régiónkban működő kórházak javaslatait. Azt nem tudjuk, hogy ezek a szakmai vélemények mennyiben bizonyulnak összeegyeztethetőnek a miniszteri elgondolással. A szaktárca koncepciója elfogadhatatlan és alkalmatlan arra, hogy tárgyalási alapnak tekintsük. Mind szakmacsoportonként, mind az ajánlott területi eloszlást figyelembe véve egyhangú a térségben a szakemberek véleménye: felelőtlen a kormányzat ajánlata, így arról nem is érdemes tárgyalni. A vérveszteséghez képest nagyon kevés az az ágyszám, amelyről egymás rovására dönthettünk volna. Szerencsésebb lett volna, ha a regionális tanácsok a törvény elfogadása előtt ülhetnek össze, hogy kidolgozzák ajánlásaikat. A forgatókönyv hátulról íródik, így viszont a mozgástér csak látszólagos: az előírt eljárásrend egyedül azt a célt szolgálja, hogy a szaktárca hibás döntésének ódiumát áttolja a helyi politikusokra és egészségügyi vezetőkre. Ha a rossz döntéseket akarják ráerőltetni az országra, akkor ezt azoknak kell végigvinniük, akik előidézték a helyzetet, s nekik kell vállalniuk a felelősséget is. FÜLÖP ISTVÁN országgyűlési képviselő (Fidesz); a Szabolcs- Szatmár-Bereg megyei közgyűlés elnöke, az észak-alföldi RET elnöke  Információ nélkül nem szabad dönteni Amikor még nem ismertük a kórházi irányszámokat, hittem abban, hogy a törvény kerete lehet egy ésszerű és vállalható kompromisszumnak. A javaslat közzétételekor illúzióm szertefoszlott. Nem vagyok egészségügyi szakember, ám az elmúlt hetekben az ágazat felelős vezetőivel folytatott tárgyalások nyomán úgy tűnik számomra, egyedül az egészségügyi miniszter nem tudja, hogy egy rendszer átalakítását az alapoknál, az alapellátásnál lehet elkezdeni. Nem arról van szó, hogy preszszió hatására a kórházigazgatók előbb-utóbb ne tudnának mondani egy számot, amennyivel csökkenthetnék intézményükben az ágyakat. A baj az, hogy az elvárt mértékén kívül minden más tényező ködbe vész. Betegjogi képviselők és orvosi szakmacsoportok szószólóinak tucatnyi levele fekszik az asztalomon, amelyek mind bizonytalanságról tanúskodnak. Ugyan nem volt egyhangú a határozat, ám a RET úgy döntött: addig nem vagyunk hajlandók belemenni semmiféle ágyszámcsatába, amíg az ágazat más szegmenseinek feltételrendszere nem körvonalazódik. Partizánakciók ugyan elképzelhetők a térségben, ám a RET-ben a többség úgy vélekedik: megalapozott és hiteles információk nélkül nem vállalhatunk fel a régió jövőjét akár évtizedekre meghatározó döntéseket. GELENCSÉR ATTILA, a Somogy megyei közgyűlés elnöke (Fidesz- KDNP), a dél-dunántúli RET elnöke Nem lehetünk cinkosok A közép-dunántúli megyékben a 10 ezer lakosra jutó kórházi ágyszám eddig is mintegy ötödével alatta maradt az országos átlagnak. Ilyen hendikep mellett elfogadhatatlannak tartjuk, hogy a szaktárca mintegy 1400 aktív ággyal tovább csökkentse kapacitásainkat. Mindez azt sugallja: a budapesti íróasztalok mellett olyanok döntöttek a vidéki területek sorsáról, akiknek fogalmuk sincs a valós helyzetről, s nem is kíváncsiak arra, hogy egy-egy fővárosi tollvonás milyen következményekkel jár ott, ahol a döntéseket végre kell hajtani. Ha elkezdtünk volna egyezkedni, azzal legitimáltuk volna a minisztériumi döntést, átvállalva a következményekkel járó kockázatokat. A helyi döntéshozóknak az elmúlt hetekben nem volt alternatívájuk, hiszen csak a „rossz” és a „még rosszabb” között ajánlottak számukra mozgásteret. Mivel a helyiek bizalmából megválasztott polgármesterek és megyei képviselők arra esküdtek fel, hogy a helyben élők érdekeit képviselik és védelmezik, a rombolásban nem lehetnek az elkapkodott lépéseket az országra erőltető ágazati vezetés cinkostársai. Amennyiben a törvény mégis változatlan marad, egyetlen lehetőség adódik arra, hogy a fenntartók hallassák hangjukat: az ellátási szerződések megkötésekor. Egy szerződés ugyanis csak akkor léphet életbe, ha azt mind a két fél aláírjaimages/ LASZTOVICZA JENŐ országgyűlési képviselő (Fidesz), a Veszprém megyei közgyűlés elnöke, a közép-dunántúli RET elnöke A részmegoldás is jobb a semminél Teljes egyetértést elvárni naivitás lett volna, ám mindvégig bíztam abban, hogy legalább egyes részterületeken sikerül megegyezni. Kényelmes lett volna csípőből elutasítani a minisztérium javaslatát, akkor ugyanis nem kellett volna a vitákra és saját javaslataink kidolgozására energiát fordítanunk. Nálunk is akadtak, akik a tárgyalás elutasítása mellett foglaltak állást, ám a többség a konszenzuskeresést választotta. Úgy vélekedtek: ha vissza is dobjuk a javaslatot, ne mulasszuk el az esélyt arra, hogy legalább egyes területeken megegyezzünk. Az erőfeszítések nem voltak eredménytelenek. A minisztérium javaslata 1090 aktív ágy krónikussá minősítéséről szólt – a fenntartók konstruktivitását jelzi, hogy az érintetteknek Nógrád, Heves és Borsod-Abaúj-Zemplén megyében mintegy ezer ágyról sikerült megállapodniuk. Emellett az ortopédia, a reumatológia és a gyermekgyógyászat területén sincs, vagy nincs nagy különbség a tárca és az intézmények képviselőinek javaslata között. A minisztérium előterjesztését ezzel együtt is elégtelennek tartjuk: a RET tagjai szakmailag legalább 700 aktív ággyal többet tartanak indokoltnak, mint amennyit a kórháztörvény előirányoz a térségben. Az alapszakmák közül nem látjuk biztosítottnak a belgyógyászat és a sebészet helyzetét, és keveselljük a tüdőgyógyászati és a szülészetnőgyógyászati ágyak számát. Azzal, hogy letettük a javaslatainkat a szaktárca asztalára, azt szeretnénk elérni, hogy azt tárgyalási alapnak tekintve tovább folytatódjanak az egyeztetések. DR. TRENCSÉNYI ERZSÉBET a kazincbarcikai kórház főigazgatója, az észak-magyarországi RET elnöke Demokratikus volt az eljárásrend A törvény által meghatározott eljárásrend demokratikus kereteket biztosított valamennyi fenntartónak és intézményi menedzsmentnek – szomorú, hogy ezzel sok helyen nem éltek. Nem szerencsés, ha a miniszter esetleg lobbiérdekeket figyelembe véve dönt. Azzal, hogy nem voltak hajlandók tárgyalni, a helyi intézményvezetők és döntéshozók nem mentették fel magukat a felelősség alól. Akik egyeztetés nélkül visszadobták a szaktárca ajánlatát, lemondtak arról, hogy intézményes keretekben módosítsák a minisztérium elgondolását, másrészt elvesztették azt a 20 százalékos konvertálási lehetőséget, amit a megszüntetett ágyak után a járóbeteg-ellátásban visszakaphattak volna az intézmények. A legkritikusabb helyzet a közép-magyarországi régióban alakult ki, hiszen itt kellett a legtöbb tulajdonosnak egyezségre jutni és itt érintette a legtöbb ágyat a leépítés. Egyetlen percig sem voltam annyira optimista, hogy bíztam volna a konszenzusban, ám részmegoldások elképzelhetők voltak. (A közép-magyarországi RET lapzártánk után tárgyalta azt a miniszterénél is szigorúbb tervezetet, amely szerint a régióban nemcsak a Schöpf-Merei és a Budai MÁV Kórház szűnne meg, hanem bezárna a Svábhegyi Állami Gyermekgyógyintézet és az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet is. Az egyezkedés közben Bús Balázs, Óbuda fideszes polgármestere arra szólította fel Havas Szófiát, hogy szüntesse meg az összeférhetetlenséget kórházigazgatói és RET-elnöki pozíciója között – a szerk.) Abban csaknem mindenki egyetért, hogy a jelenlegi struktúra fenntartása indokolatlan és finanszírozhatatlan, de mindenki arra törekszik, hogy a reform kerülje el az ő megyéjét, városát. Ez így nem működhet. Akik arra apellálnak, hogy fenntartóként megtiltják az OEP-pel a szerződéskötést, azt kockáztatják, hogy a kórház dolgozói munka, a betegek ellátás nélkül maradnak. DR. HAVAS SZÓFIA a Szent János Kórház orvos-igazgatója, a közép-magyarországi RET elnöke, a Fővárosi Önkormányzat egészségügyi tanácsnoka (MSZP)
#10
Medical Tribune IV. évf.23. szám
Medical Online
2006-11-01
Kitüntetett szerephez juthatnának a Regionális Egészségügyi Tanácsok (RET) a fekvőbeteg-ellátó intézmények közötti kapacitások elosztásában – egyebek között ez derül ki abból a törvénytervezetből, amelyet a szaktárca lapzártánk idején nyújtott be a parlamentnek. A javaslat szerint az országban 31 kórház kerülne vezető pozícióba, és az Új Magyarország Fejlesztési Tervben meghatározott elvek alapján a jövőben elsősorban ezen intézményekben fejlesztik majd az aktív ellátáshoz szükséges, nagy értékű diagnosztikai eszközöket, bővítik a gépparkot.Az egészségügyi miniszter által jegyzett, az egészségügyi szakellátási kötelezettségről szóló jogszabályban meghatároznák azt, hogy az Országos Egészségbiztosítási Pénztárnak (OEP) szakmacsoportonként minimálisan milyen mértékű kapacitásra kell szerződnie a súlyponti kórházakkal. (Ezek kiemelt feladatokat látnának el, és a nap 24 órájában sürgősségi ellátást garantálnak a lakosság számára.) A kormány döntése alapján valamennyi egyetem, a szaktárca irányítása alatt álló kilenc országos intézet közül kettő, valamint a Honvéd, a BM, a MÁV kórház és az Országos Gyógyszerészeti Központból alakuló Központi Gyógyintézmény kapna kiemelt szerepet. Vidéken főként a megyei kórházak kerülhetnek hasonló pozícióba (lásd táblázatunkat). Miből, mennyit? A tervezet szerint a krónikus ágyak számát 7430-cal emelnék, így jövő júliustól a jelenlegi 19 979 helyett 27 409 ágynyi kapacitást finanszírozna a pénztár. Ebből a súlyponti kórházakba 6282 ágyat csoportosítanának. A jelenlegi 60 146 aktív ágyból 15 911-et megszüntetnének és 23 989 ágyon történő gyógyítást a súlyponti kórházakban kötnék le. A fennmaradó 19 946 ágyat az összes többi intézmény között osztanák szét, közigazgatási régiók szerint, szakmacsoportonként, normatíva alapján. Így például a dél-alföldi régióban található összes, nem kiemelt kórházak közé sorolt intézmény 2142 aktív és 1756 krónikus ágy fenntartására pályázhatna (lásd táblázatunkat). A térségi kórházak között elosztandó kapacitás koordinálásában fő szerepet kapnak a Regionális Egészségügyi Tanácsok. Molnár Lajos egészségügyi miniszter sajtótájékoztatóján elmondta, hogy a szaktárca a törvény hatályba lépését, január elsejét követő nyolc napon belül konkrét, intézmények szintjére lebontott régiós kapacitás tervet küld a regionális tanácsok részére, amelyek húsz napon belül dönthetnek a számukra kiosztott kapacitás felosztásáról. (A kiemelt kórházak a törvényben rögzített minimális ágyszámukon felül pályázhatnak térségükben további kapacitás lekötésére.) Elképzelésüket a területükön található kórházak fenntartóival egyeztetik, és további 30 napon belül a tulajdonosok jóváhagyják, vagy elutasítják a tervezetet. Amennyiben a tulajdonosok nem támogatják egyhangúlag a RET elképzelését, akkor a miniszter további nyolc napon belül dönt a régió normatíváinak felosztásáról. Az új jogszabály szerint az új finanszírozási szerződéseket március végéig megköti a pénztár a szolgáltatókkal. Információink szerint évente egy alkalommal – minden év június 30-ig – a Regionális Egészségügyi Tanács pályázatot írhat ki a kapacitások 10 százalékának átszervezésére. A keretek módosítását az intézmények – pályázat hiányában – maguk is kezdeményezhetik, melyet a tanács köteles lesz elbírálni. Váratlan események bekövetkeztekor a RET kérheti a szolgáltatók körének, illetőleg a régió kapacitási normáinak felülvizsgálatát a felügyeletnél. Sőt a régiós tanácsok a határ mentén élők minél színvonalasabb egészségügyi ellátásának érdekében egymás közt is „üzletelhetnek” a kapacitások legfeljebb 10 százalékával. A baj nem jár egyedül A RET-ek kiemelt szerepével azonban van egy kis probléma, mégpedig az, hogy a kapacitást szabályzó törvénnyel párhuzamosan januártól a tanácsok összetétele is megváltozik. Szolnoki Andrea, aki a Közép-magyarországi Régió Egészségügyi Tanácsának elnöke, az önkormányzati választások óta nem hívta össze a testületet, ugyanis a jelentősen átalakult önkormányzatok még nem mindenütt álltak fel. Pillanatnyilag az általa elnökölt testületben az egészségügyi intézmények tulajdonosai intézményeik OEPbevételének arányában kaptak szavazati jogot. A tanács működéséhez szükséges kevesebb mint 10 millió forintot a tagok ugyanilyen arányban adták össze. Az új szabályozás hatálybalépése után a tagok kapacitásaiktól függetlenül egyenlő szavazati joggal bírnak majd. Vagyis, annak az önkormányzatnak, amely jelenleg az ellátórendszer felét üzemelteti – huszonkétezer kórházi ágyból tizenkétezret –, is egy, és az egyetlen kórházát működtető református egyháznak ugyancsak egy szavazata lesz. Ez némiképp elgondolkodtató, miként az is, hogy a kormány az évek óta megállapodásra képtelen tulajdonosoktól vár egyhangú döntést – véli Szolnoki Andrea. Szerinte az érdekellentétek miatt erre semmi esély. A kapacitást szabályozó törvény legnagyobb vesztesének pillanatnyilag a főváros, illetve annak kórházi ellátórendszere látszik. Ugyanis egyetlen intézménye sem kap kiemelt szerepet a régióban. Egyébként, ha a kormány elé került tervezet alapján a Középmagyarországi Régióban elosztandó ágyak arányát elemezzük, kiderül: a régióhoz tartozó 13 654 aktív ágyból 4 697-et a bázisintézményekben kötne le a szaktárca, ebből 1419-et az országos intézetekben, 1864-et pedig a Semmelweis Egyetemen. Vagyis a fővárosnak valamennyi kórházáért lobbiznia kell a RET ülésén ahhoz, hogy a fennmaradó aktív ágyakból minél többet megszerezzen. A krónikus ágyak esetében a régióban felosztható 8 507 ágy körül a súlyponti kórházak 518-at üzemeltetnének. A tét most sem kicsi: 7 989 ágyért kell harcba szállni. Ki kommunikálja a változást? Áldemokratikus az a feltételezés, illetve kívánalom, hogy majd a regionális egészségügyi tanácsok megállapodnak a fenntartható ellátórendszer sarokszámairól – fejti ki dr. Zombor Gábor, a Dél- Alföldi Régió Regionális Egészségügyi Tanácsának elnöke, aki a Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Kórházának főigazgatói posztját cserélte nemrégiben a kecskeméti polgármesteri székre. A fideszes országgyűlési képviselő az egészségügy előtt álló feladatokat ugyanolyan „diktátumként” éli meg, mint a kilencvenes évek „ágylábtörvényéhez” kötődő ágyszámcsökkentéseit – a mozgástér ugyanis most is nagyon szűk. A RET-ek megkapják a listát: kivel nem kötnek szerződést, mennyi ágyat kell megszüntetni, miként azt is, melyik intézményhez nem nyúlhatnak. Ha valakinek megszüntetik a kórházát, az nyilván nem írja majd alá a meg-állapodást – mondja Zombor Gábor, aki szerint, ha volna is hajlandóság, az idő kevés a megegyezésre. Márpedig konszenzus híján a döntés lehetősége az összesen 50 nap lejártával visszaszáll a miniszterre. Hogy mindezt miként kommunikáljuk? – kérdez vissza a polgármester. – Kommunikálja a kormány, az ő tervezete, nem!? Az Észak-magyarországi Régióban hamarosan 700 ágy megszüntetéséről kell megállapodnia a Regionális Egészségügyi Tanácsnak. Az eddigi információk alapján dr. Trencsényi Erzsébet, a RET elnöke, a kazincbarcikai kórház vezetője először régiótérképet rajzol, pontosítja az adatokat az intézményvezetőkkel. Nagyjából lapunk megjelenésével egy időben velük egyeztet, majd a megye, végül a régiós tanács elé viszi a kérdéseket. – Jelentős megtakarítás nem érhető el, ha nem zárunk be egy intézményt sem, fűteni, világítani akkor is kell, ha kitolnak néhány ágyat – mondja az elnök, aki minden kormányt hibáztat azért, hogy eddig senki sem mert hozzányúlni az ellátórendszerhez, most viszont minden egyszerre zúdul mindenkire. Trencsényi Erzsébet a Medical Tribune-nek úgy fogalmazott: annak ellenére, hogy hátrányos helyzetű régióként jóval kevesebb ágyat kell megszüntetniük, mint például a Dél-Alföldön, korántsem biztos abban, hogy képesek lesznek a megegyezésre. Mindenki védi a saját intézményét, amit csak átfűszerez a politika. A gond az, hogy az egészségügy átstrukturálása mögött emberek és munkahelyek vannak, és a kórházi kapacitás leépítésével párhuzamosan még nem épült ki megfelelően a diagnosztika és a járóbeteg-ellátás; igaz, ennek fejlesztésére lesz mód a II. Nemzeti Fejlesztési Terv keretében. Mellette és ellene Tragikusnak minősíti az ellátórendszer jelenlegi működését és mérhetetlenül cinikusnak az egészségügy átalakításával kapcsolatos kormányzati kommunikációt dr. Csáky András, a Magyar Demokrata Fórum egészségpolitikusa, aki szerint már csak az a kérdés, mikor szakad el a cérna. Az országgyűlési képviselő lapunknak kifejtette: többek közt igazságosabb ellátást, a területi egyenlőtlenségek kiküszöbölését ígérik, miközben ismeretei szerint 24 intézményben megszűnne az akut ellátás, s az átalakítandó intézmények mintegy 70 százaléka vidéki. Mindez fiskális szemléletet jelent, amikor a tervezést nem a szükségletekhez igazítják. A képviselő az elképzelések szakmapolitikai megalapozottságát is megkérdőjelezi, szerinte ugyanis a „fűnyíróelv” érintené például a daganatos megbetegedések kezelését is, miközben e területet kiemelten óhajtotta kezelni a kormányzat. A bürokraták körzőt vettek a kezükbe és 50 kilométeres sugarú köröket rajzoltak, mintha nem ismernék Magyarország domborzati viszonyait, s mindent légvonalban mérhetnénk. Csáky András szerint az ország infrastruktúráját is figyelembe kellene venni, hiába lesz ugyanis az emberek lakóhelyétől 30–40 kilométerre egy kórház, ha az útviszonyok miatt az esetleg megközelíthetetlen. A politikus úgy véli, nagy gondban vannak a jelenlegi finanszírozás miatt egyébként is megfélemlített intézményvezetők. Véleménye szerint tárgyalóasztalhoz kellene ülni az egészség-ügyiekkel, akik nyitottak volnának, ha megfelelő jövőképet vázolnak fel nekik. Ha beterjesztették a jogszabálytervezetet és elvégezték a szükséges számításokat, az MDF mindenesetre módosító javaslatokkal igyekszik majd „enyhíteni a kárt”. – A struktúraátalakítás nem kényszer, hanem lehetőség – vallja prof. dr. Mikó Tivadar, a változások előtt álló szegedi orvos- és gyógyszerészcentrum elnöke. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár egykori első embere úgy látja, azokat a változtatásokat, amelyeket hol finanszírozási megszorításokkal, hol hatalmi szóval próbáltak eddig az intézményfenntartókra, illetve az egészségügyi dolgozókra erőltetni, már saját maguknak kellett volna kezdeményezniük. Hiszen mindanynyian tudják, hogy a helyzet tarthatatlan, és nincs esély több forrásra. Ám nemcsak ők a hibásak, hogy eddig alig történt valami. A nagypolitika rendre azt a látszatot keltette, hogy így is „túl lehet élni”, és helyben mindenki megtalálta azokat a kiskapukat, amelyeken át segítséget kapott a fennmaradáshoz. Így azután azokon a helyeken, ahol érdemi lépések történtek- történnek, mindig lesznek elégedetlenkedők, hiszen az egészségügyben dolgozók, sőt a betegek is megszokták már a mozdulatlanságot. Ezért minden változást nehezen fogadnak, még akkor is, ha nem telik el úgy nap, hogy ne emelnénk fel szavunkat az alacsony fizetések, a tarthatatlan munkakörülmények, illetve a hosszú várakozás vagy a mostoha kórtermi körülmények miatt – mondta a professzor. Mikó Tivadar ezért szinte biztos abban, hogy a struktúraátalakítás mindenütt kisebb-nagyobb ellenállásba ütközik majd, de abban is, hogy nincs más alternatíva. Alapvetően egyetértünk a kormány struktúraátalakítási terveivel – jelentette ki a Medical Tribune érdeklődésére dr. Zongor Gábor, a Települési Önkormányzatok Országos Szövetségének (TÖOSZ) főtitkára. Véleménye szerint a súlyponti kórházakat az államnak valóban ki kell jelölnie; azok nem válhatnak helyi egyezkedések tárgyává. A főtitkár szerint persze az sem lenne szerencsés, ha a vezető kórházak az országos politikai alkuk részét képeznék – mint mondta, ebben az ügyben különösen körültekintőnek és következetesnek kellene lennie a kormányzatnak. A vezető egészségügyi intézmény szerepét eddig lényegében a megyei kórházak látták el, csakhogy a feladat minőségi követelményei a különféle fenntartói hozzáállás következtében rendkívül differenciálttá váltak, amelyen változtatni kell – mondta. A TÖOSZ számára eleinte kérdés volt, hogy az átalakulási folyamatot felülről kell-e irányítani. Miután azonban felvetéseikre azt a választ kapták, hogy a struktúraátalakítással megtakarítás keletkezik, amely az egészségügyben marad, s ezt az összeget később a járóbeteg-ellátásba, illetve az alapellátásba lehet átcsoportosítani, elfogadták a kormányzat álláspontját. Zongor Gábor optimista; sokakkal ellentétben lát esélyt arra, hogy a regionális egészségügyi tanácsok és a fenntartók kompromisszumra jutnak a nem súlyponti kórházak ügyében. Mint emlékeztetett, 1997-ben több milliárd forintot lehetett nyerni a Világbank egészségfejlesztési pályázatán. Ennek érdekében az Észak-Dunántúlon például valamennyi kórház és intézményfenntartó egyezségre jutott, s az akkori együttműködés eredménye lett a későbbi regionális egészségfejlesztési programok kiindulópontja. Tíz éve a pénz koordinált, most a hiány – fogalmazott a TÖOSZ főtitkára, aki szerint egyelőre még kérdés, kiállná-e az alkotmányossági próbát az a szerkezet, amely most körvonalazódni látszik. Amennyiben az érintettek képesek megállapodni, együtt tudnak működni a garantált egészségügyi ellátás érdekében, akkor a döntés legitimálódik. Ha azonban nem, az azt jelzi, hogy „a reform korlátos”, s vannak olyan szabályok, amelyeket nem lehet átlépni feles törvényekkel.
hirdetés
hirdetés
hirdetés

Ha egyetlen egészséges növényi olajat kellene megnevezni, a többség valószínűleg az olívaolajat említené. De mitől különleges – ha egyáltalán az – az olívaolaj?